Jeruzsálemi sziklasírok, temetkezési szokások a történeti tények és bibliai leírások fényében.
A sírok többsége a római korból való, amikor Judea és Jeruzsálem különleges státusszal rendelkezett, a zsidók pedig vallási autonómiát élveztek. A sírokat kevés kivétellel a Jeruzsálem falain kívűli sziklákba faragták, és több generáción keresztül egy-egy tehetősebb család birtokában voltak. Ez híven tükrözi a Krónikák Könyvében leírt temetkezési szokások betartását.

“Imé én téged a te atyáid közé takarítlak, és tétetel a te sírodba békességben..”(KK II.34:28)

Az első templom késői periodusában (Kr.e VIII.-VII.század) a teljesen átlagos sír egy, esetleg két kamrából állt, és minden sírkamra három oldalán kőpadokat alakítottak ki. Ezekre fektették a holtesteket. Amikor újból szükség volt rájuk, akkor a csontokat egy, a pad fölött vagy alatt kivájt üregbe helyezték, de a Kr.u. I. századtól kezdve gyakran őrizték meg azokat saját urnákban (ossariumokban).



A Templom pusztulása után a sírok továbbra is nagyszámú, családi temetkezésekre utalnak, de megjelennek a sírmellékletek (edények, olajmécses, pecsét, pénzérme és amulett), ami egyiptomi vagy főniciai befolyásra utal. A Ketef Hinnomi sírban a kőpadokon a fej számára támaszt alakítottak ki, amelyen a halott feje úgy nyugodott mint Hathor istennő szarvai közt a napkorong

A zsidótemetkezések a Hasmoneus-dinasztia idején jelennek meg újra.. Josephus (A zsidók története XIII.) beszámol a Makkabeusok családi sírjáról: “Simon egy hatalmas emlékművet épített csiszolt fehér kövekből…” Apját és testvéreit temette ide, egyikőjük csontjait Basca városából hozatta el. Ez a tradicionális családi temetkezések újraéledését jelenti, viszont a sírok már sok hellenisztikus vonást mutatnak. Megjelenik a loculi ( egy személy számára kialakított falmélyedés ) ami ebben az időben az Alexandriai sírokra, valamint az edomiták leszármazottjainak temetkezési szokásaira jellemző.