Egy szép vers, mindenkinek!
A celli búcsú.
Mélységes erdők sűrüjén át,
Egy magányos út vezet,
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.
Gonosz hely, rabló nép tanyája,
Az est is éjre vált,
Megállj! hangzik a sürüségből.
S a sápadt nő megáll.
Kibukkantak nyolcan is,
S elő lép a rablónép ura,
Hovaá ballagsz te sápadt asszony?
A celli búcsúra.
S mit visz a celli Máriának?
Mutasd a kincseket!
Óh , ne viszek én semmit néki,
Csak tiszta szivemet.
Fogják, motozzák, mindhiába,
Szegénynek semmije,
Elő, elő hát a szivét, Hogy igazán hadd vigye.
S melléből éles, gyilkos késsel
Kitépték a szívét,
Azután kötényébe dobták,
Most indulj és vigyed.
S az asszony, óh csodák csodája,
Nem hull a földre , nem,
Köténykéjét kezébe fogja,
S megindul csendfesen.
Arcán holtak sápadsága, Ruhája tiszta vér,
Az égen hajnal pirja reszket,
Amikor Cellbe ér.
De hallga, mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang,
Cellben magától megszólal,
Zeng-bong a sok harang.
A pap a miséjét abba hagyja,
Fölkelnek a hívek,
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy siet.
S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé,
Ki szívét hozza Máriának,
A véres nő elé.
Könnyel fogadják, védve hozzák
A úr házába őt,
Hol végre összerogy szegény,
A drága Szűz előtt.
S a Szűz Anyának márvány szobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász között,
A jó asszony szívét.
Az ámulattól, a csodálattól,
Meghatva állt a nép,
Ragyogó színben öltözködve
Új pap mondja a misét.
Szinte fel az égig harsan
A hála adó ima,
Hozsánna néked Isten anyja,
Áldott Szűz Mária.
S mig könnytől, vértől ázva fázva,
Félholtan fekszik ott,
Im mellén forradás sem látszik.
Belűl a szív dobog.
Ezt a verset egy 90 éves nagynéni emlékezetből írta le, én meg tovább adom.
Kommentáld!