Madagaszkár erdeiben barangolva gyakran pillanthatunk meg egy-egy, az ágak közül bennünket bámuló "kísérteties pofácskát". Ezek az állatok a lemurok (makik), s bennszülött nevük is éppenséggel kísértetet jelent. Az aprócska félmajmoknak összesen alig több mint húsz faja ismeretes, melyek kizárólag Madagaszkáron és az ahhoz közeli Comoro szigetén élnek. Magát az országot az utóbbi esztendők talán legnagyobb animációs sikerfilmje (figyelem, hamarosan a mozikban a folytatás!) emelte lankadatlan érdeklődésünk kihagyhatatlan témái közé…
Madagaszkár, a lemurok földje Az Indiai-óceánon található Madagaszkárt Afrika délkeleti partjaitól a Mozambiki-csatorna választja el. A geológiai kutatások igazolták, hogy a hatalmas sziget (közel 590 ezer négyzetkilométer) a ködbevesző földtörténeti múltban a kontinenshez tartozott: a Gondvána-ősföldnek része volt az óceánból kiemelkedő óriási rög, melynek keleti vidéke meredeken tör a felhők felé, míg nyugaton szélesen és hosszan sík vidékké szelídül. Négy tájegysége keleten a keskeny tengerparti sáv, mögötte dús trópusi őserdőkkel; a szigetközép nagy kiterjedésű fennsíkja, ahol a trópusi övezet ellenére hűvösebb az időjárás, s a helyiek szerint olykor-olykor havazik is. A nyugati partvidék már hamisítatlan tropikus síkság, míg a dél-nyugaton valóságos egyenlítői klíma uralkodik: itt szinte sohasem hull csapadék.
Madagaszkár, a lemurok földje A régészek becslése szerint Madagaszkár i. u. 200 és 500 között népesült be, amikor Délkelet-Ázsiából, valószínűleg Borneóból vagy Celebeszről hajózó népek érkeztek a szigetre. Velük egy időben, esetleg valamivel később Afrika felől is megjelentek a bantu telepesek. Valódi dokumentumok azonban csupán a 8. századi hódításokról vannak, ám egy bizonyos: jöttek sorban malájok, bantuk, európai kalózok, arab utazók - nem csoda hát, hogy a mai országot közel húsz, egymástól jól elkülöníthető törzsi népcsoport lakja. (Ázsia felől érkezhetett például a rizstermesztés kultúrája: a rizs mindmáig a szigetország első számú gabonája.)
Madagaszkár, a lemurok földje Madagaszkárról már Marco Polo is tesz említést, sőt 1500 körül a portugál Diego Dias is jelzi a sziget létezését, az igazi felfedezőnek azonban Francisco de Almeidát tartják. A 17. század végéig franciák, hollandok, portugálok és angolok felváltva próbálkoznak a gyarmatosítással, ám mindhiába. Végül aztán a franciák járnak sikerrel, nem utolsósorban a mi Benyovszky Móricunknak köszönhetően. Itt és most nincs terünk végigkövetni Benyovszky kalandos életútját, ám hadd szögezzük le, hogy a közhiedelemmel ellentétben ő sohasem volt Madagaszkár királya. Annak viszont mégsem tudunk ellenállni, hogy naplójából, szinte találomra, ne idézzünk egy rövid részletet. 1774. április 20-a körül így ír: "Nagyon fontosnak tartván megismerkedni az ország belsejével, ahol a bennszülöttek szerint igen szép síkságok és közlekedésre alkalmas folyamok léteznek, elküldtem Saunier fregatthadnagyot a Tingballe folyamon felfelé szemleútra. Sanuier (…) azt jelentette, hogy e folyam hajózható húsz angol mérföldnyi távolságig a forrásaitól, és az ország belsejében északnyugati irányt vesz (…). Hozzátette, hogy a folyam partján igen szép és jól mívelt síkságok terülnek el, valamint hegyek is, gyönyörű erdőkkel elborítva, amelyeknek fáit könnyen és csekély költséggel el lehetne szállítani vízen a telepig. Ez a felfedezés nagy örömöt szerzett nekem, miután máris tudtam, hogy a folyamok három nagyon előnyös kereskedelmi piacot nyitnak meg előttem…"
Madagaszkár a Francia Közösség tagjaként 1958-ban kapta meg az autonómiát, majd rá két esztendővel vált immár hivatalosan is függetlenné – előbb Malgas Köztársaság, majd Madagaszkári Demokratikus Köztársaság néven.
Lakóinak száma 18 millió, legfontosabb kereskedelmi partnerei Franciaország, Németország, Japán és Szingapúr – elsősorban kávét, vaníliát, cukrot, grafitot, krómércet és drágaköveket exportál.
Madagaszkár, a lemurok földje Fővárosának, Antananarivónak repülőterén földet érve első benyomásunk nem éppen hízelgő. Túlságosan zsúfolt, túlságosan zajos és túlságosan piszkos. Mindenesetre a hamisítatlan keleti piac (ilyenből több is akad) itt is kihagyhatatlan. Az állatkert viszont természetesen kihagyható, Földünk negyedik legnagyobb szigetének egyedülálló flóráját és faunáját ezerszer érdemesebb a szebbnél szebb nemzeti parkok egyikében szemrevételezni. Ezek közül a Montagne d’ Ambre Nemzeti Park talán a leglátogatottabb, míg a Tsingy de Bemaraha természetvédelmi területe a világörökség része. Utóbbi felejthetetlen evezőstúrát is kínál a mindenre elszánt látogatóknak.
A Nosy Be üdülősziget gyönyörű strandjairól híres, ám két kiadósabb csobbanás között érdemes itt is felkeresni a helyi természetvédelmi parkokat, valamint a Kráter-tavak vidékét.
A szigetország vasúthálózata nem igazán jelentős, s a közutaknak a nagyobbik része nem szilárd burkolatú. Viszonylag olcsó és megbízható viszont a belföldi légi közlekedés! Az egyszerűbb szállások és az étkezés olcsónak mondható, a csapvíz fogyasztásának tilalma itt is érvényes, s a vadregényes (nagyobb, több napos) kirándulásokat tervezők hátizsákjában legyen malária elleni tabletta is.
Az ország legfontosabb élelmiszere a rizs, így természetesen az autentikus malagasi finomságok legtöbbje is rizsből készül – igaz, legalább ezerféle módon és formában –, többnyire változatos zöldségköretekkel. Legjellegzetesebb ételük a romzavata, amely különlegesen fűszerezett marhaszeletekből áll, sok, nálunk jórészt ismeretlen zöldséggel. Természetesen az étlapokról sohasem hiányoznak a tenger gyümölcseiből készült fogások sem.
A malagasi emberek a katolikus hitük mellett előszeretettel gyakorolják a törzsi hagyományokat is. A helybéliek kissé zárkózottak, ám amúgy nagyon kedvesek és szolgálatkészek, s ha kedvességükre hasonló kedvesség a válasz, akkor hamar megnyílnak az idegenek előtt.
A közbiztonság se nem jobb, se nem rosszabb az afrikai kontinens országainak átlagánál: a turistának a szokásos elővigyázatosságokon kívül egyéb teendője nincs.