Lúd, bor, időjárás, álmok

Szent Márton-napi hiedelmek

November 11. jeles dátum a népi kalendáriumokban: ekkora híznak meg a fiatal libák, érik meg az újbor, ez az utolsó vásári nap, és ekkor jártak le a munkaszerződések. Kezdődhetett a vígasság, a püspökfalatról azonban nem illett elfeledkezni.

Elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. De miért pont Szent Mártonhoz kapcsolják a ludat?

Szent Márton és a libaól

A kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az „idei”, a fiatal liba. A közmondás úgy tartja, „aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hogy Márton napra igencsak meghíznak a lúdak jól jelzi az elhízott emberekre használt hasonlat: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Ennél emelkedettebb magyarázat Szent Márton tisztelete. A legenda szerint, amikor Szent Mártont Tours püspökévé akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől egy libaólba, ám hollétét a gágogó libák elárulták. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.)

A népszokás Franciaország egyes régióiban is ismert, Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne.

A lúdsütést az angolok ismerik, ám ők mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói: ők Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a „rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt.

Szent Márton, az időjós

A Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt. A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majorannával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják.

A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani.

Ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja.

Szent Márton, a borász

Márton az új bor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az új bor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napján rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna. A néphit szerint Márton napján kell lezárni a gazdasági évet. A munkaszerzõdések eddig a napig szólnak, ekkor hajtják be a jószágot, és ekkor számolnak el a pásztorok. Az utolsó piaci nap is ekkor van az évben.

A püspökfalat és a Márton-napi álmok

A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is.

Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki Márton napján csak répát eszik, ágyba vizelő lesz.

Márton, a pannóniai származású szent

Szent Márton kultusza a Dunántúlon különösen élénk, hiszen a mai Magyarország nyugati részéből származott. A Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (ma Szombathely) látta meg a napvilágot 316-ban vagy 317-ben. Apja római tribunus (elöljáró) volt.

Az ifjú Márton még gyermekkorában Paviába került, majd 15 évesen beállt a római hadseregbe. Mint legionárius került a galliai Amiens városába (ma Franciaország), ahol meglátván egy didergő koldust, köpenyét kettéhasította, majd egyik felét annak vállára terítette. Mint mondják, a koldus maga Krisztus volt, aki még azon az éjszakán megjelent neki abban a köpenyben.

Az ekkor 18 éves Márton a történtek után megkeresztelkedett, s elhagyta a hadsereget, miután a Poitiers-i Hilarius püspök tanítványa lett. Illíriában folytatott missziós tevékenységet, majd remeteként élt a Genovához közeli Gallinaria szigetén. 361-ben visszatért Galliába, és Ligugében szerzetesi közösséget, majd monostort alapított. Később missziós tevékenységet folytatott egész a Duna vonaláig. Ördögűzései és gyógyításai révén nagy népszerűségre tett szert. A nép akaratából 371-ben Tours püspökévé választották. Az irgalmas szívű légionáriusból lett püspök 397-ben halt meg. Temetésének idõpontját a hagyomány november 11-re teszi. Ő volt az első nem vértanú szent.

Kultusza halála után rohamosan terjedt Európa keresztény tartományaiban, így Pannóniában is. Népszerűsége a Dunántúlon nemzedékről nemzedékre öröklődött. Ékes tanúbizonysága ennek a róla elnevezett 7 zalai falu is: Csicskeszentmárton, Kebeleszentmárton (ma Kobilje, Szlovénia), Zalaszentmárton, Muraszentmárton (Sveti Martin, Muraköz), Kutasszentmárton (ma puszta Andráshida és Bagód között), Szentmárton (ma puszta Zalalövő mellett) és Tótszentmárton.

National Geographic Online