A legkedveltebb turista látványosságok egyike. Évente három millió látogatót vonz, Párizs jelképe, a szerelmesek szimbóluma. Pedig az Eiffel- torony története ennél jóval széleskörűbb. Ipari forradalom, a tudomány és nemzetvédelem szolgálata, a hagyományos Párizst féltő művészek ellenállása, jó néhány banki ügylet… S nem utolsó sorban Gustav Eiffel, a vegyészmérnök, aki megbízatásaiért beutazta a világot. Így épült fel a New yorki Szabadság- szobor fémváza, a Nyugati pályaudvar és a szegedi Tisza- híd is. Március 31-én, az Eiffel- torony befejezésének évfordulóján az építményre, az emberre és az ipari forradalom építészeti hatásaira emlékezünk.

Technika és ünnepi környezet

A XIX. század építészetében új, halk irányzat kezdett terjedni. Lényege, hogy a konstruktőri, tehát a tervezői munka különvált az architektúrától, az építészeti megvalósítástól. A forma és a praktikum élesen elkülönült. Míg a gyakorlatias megoldások főleg ipari megrendelésekre készültek, a mutatós épületek a szem jóllakatására. Az építészeken pedig őrült vágy lett úrrá, hogy az új technikai körülményekben létrehozzák a legnagyobb-, legmagasabb-, leglenyűgözőbb- leglegebb építményt. Nem volt ez másként Párizsban sem.

1889- ben a főváros ráadásul a francia forradalom centenáriumát ünnepelte és egy jelentős esemény, a világkiállítás szervezésére készült. Az ipari forradalom ekkor már Franciaországot is elérte, így a fő szenzációt a modern gépek és épületek ígérték. A nagyszabású kísérletek azonban sorra kudarcot vallottak. A legsikeresebb megvalósítás érdekében így tervpályázatot írtak ki. Erre nevezett az Eiffel & Cie cég, közelebbről a névadó, Maurice Koechin és Emile Nouigier mérnökök. Ismerkedjünk meg hát a tervek vezető kidolgózájával.

Eiffel és munkái

Gustav Eiffel munkássága korszak- és egyéniség példa. Tehetségbe vetett hit, gyakorlatias, fejlesztő megoldások az építészetben és magánéletben egyaránt. Megrendeléseiért beutazta a világot, miközben megalkotta szülőföldje szimbólumát. Ezt azonban kevesen vették észre korában.

Eiffel 1850- ben érkezett Párizsba, hogy az École Polytechnique- re felvételizzen. A sors fintora, hogy a korszakalkotó megoldásairól híressé vált tervezőt nem vették fel a legjobb hírű intézménybe. Így a Központi Iskolában végzett 1855-ben, kiváló oklevéllel, vegyészmérnökként. Hazatérve nagybátyja festőüzemét akarta átvenni, de nem sikerült neki. Így változatos munkahelyek következtek: lőporgyár, a Nyugati Vasúttársaság, s végül a legmeghatározóbb, Charles Nepveu párizsi üzeme. Ebben a gyárban fémszerkezetekkel és sűrített levegős kovácseszközök tervezésével foglalkoztak. S, hogy miért ez volt a legmeghatározóbb?

Az ipari forradalom-, s így Eiffel korának nagy felismerése az acél, mint alapanyag. Könnyebb, teherbíróbb, mint a kő és egyszerűbben formálható. Változatosan használható különféle építményekhez, s ami a leglényegesebb egy technikai újításnál: olcsó. Az ifjú mérnök pedig sűrített levegős megoldásának köszönhette első sikerét: a bordeauxi vasúti híd csőszerű pilléreinek tervezését. Innentől pedig nem volt megállás. Munkák sora következett, világszerte:

- 1867- ben a new yorki Szabadság- szobor fémváza

- 1868- ban a Notre Dame des Champs templom, Párizsban

- 1875- ben a Nyugati pályaudvar

- 1877- ben a Maria Pia híd a Douro folyón

- 1884- ben a Garabit- viadukt

Eiffel területe tehát a szerkezetek, viaduktok és hidak tervezése volt. Ekkor már nagy hírnevet mondhatott magáénak, 1887- ben pedig új kihívás, a világkiállítás tervpályázata kezdte foglalkoztatni.

Az építés és akadályai

Eiffel tervezői célja a következő volt: bebizonyítani, hogy acélból is lehet kecses épületet emelni, mert az anyag van olyan biztonságos, hogy 300 méterre használjon belőle. És főleg: a magától értetődő, mégis felháborítóan újszerű tézis, miszerint amire fel lehet használni egy anyagot, arra felhasználható, mert a lényeg a konstrukció és anyag harmóniáján van.

A kortársak persze nem fogadták ilyen magától értetődően a készülő művet. Gondoljunk bele: az ipari forradalom vívmányainak elterjedésénél, egy új korszak hajnalánál vagyunk. A friss találmányok pedig minden térre benyomultak, így az építészetbe, vagyis a művészetbe is. Párizs hagyományosan finom eleganciája, különlegessége tehát veszélybe került – vélte a Művészek Tiltakozása mozgalom, mely már 1887. január 28-án, az építkezés megkezdésének napján létre is jött. Ők voltak „Párizs mindeddig érintetlen szépségének szenvedélyes szerelmesei”- ahogy magukat nevezték. Írók, festők, szobrászok és jó néhány építész is. Kritikájukat a „közismert francia ízlés nevében” fogalmazták meg: A Notre Dame, a Louvre és a többi patinás épület árnyékában ugyanis nehezen tudták elképzelni Eiffel tornyát. Sőt, épp attól féltek, az vet majd árnyékot rájuk.

„… ennek a vasból összekovácsolt, kárhozatos oszlopnak a gyűlölt árnyéka, mint valami tintapaca terül majd el.” – fogalmazták nyílt levelükben. Eiffel pedig a maga sajátosan mérnöki gondolkodásával válaszolt:

„Szilárd hitem, hogy tornyomnak meglesz a maga sajátos szépsége. Nem egyeznek- e mindenkor a stabilitás feltételei a harmónia követelményeivel? Az építészetben alapvető elv, hogy az épület fővonalai tökéletesen feleljenek meg a rendeltetésnek. És milyen törvényeket kellett a toronynál figyelembe vennem? A szélnyomás törvényét… állítom, hogy a négy borda hajlása… az erő és szépség benyomását kelti, mert láthatóvá teszi a teljes koncepció merészségét…”

E hozzáállásának köszönhető, hogy folytatódott a munkálat az 1, 6 hektáros alapterületen. A határidő szűkös volt: mindössze két év állt rendelkezésre, hogy a 320, 75 m- esnek, 9700 tonnásnak tervezett épületet felépítsék. Ötven mérnök készített a rajzokat, a helyszínen pedig kétszázötvenen irányították, hogy a 12 000 elem, 2, 5 millió szegecs pontosan illeszkedjen a hidraulikus emelővel biztosított szerkezetbe. Az alkatrészeket Eiffel öt kilométerrel messzebb lévő gyárából szállították a helyszínre. Ezen technikák segítségével nemsokára kész volt az 54 méter magas első emelet. 1888. július 14- én – milyen sorsszerű az ismételt történelmi évforduló- elérték a 115 méter magas másodikat, 1889. március 31- én pedig a harmadikat. A mű készen volt. Május 5- én mehettek fel az első látogatók az 1710 lépcsőfokon, s ámultak el rögtön. Eiffel ugyanis kilátóként adta át tornyát, hiszen kora legmagasabb építménye volt. Az örömmámor, világelső ötlet fogadtatása közben viszont nem sejtette: a torony valóban árnyékos időket él majd meg.

Rádióállomástól a stratégiai szerepig

A világkiállítás lezárultával ugyanis az Eiffel- torony elvesztette különleges, új, provokatív mivoltát. Nem volt többé a modernitás hírnöke sem. Felépült a metró, a közönség pedig a magasból a mélybe pártolt. A Művészek Tiltakozása persze aktívan működött, így a tornyot a bezárás veszélye fenyegette. Eiffel már ajánlatot is kapott néhány ócskavas kereskedőtől. S, hogy mi mentette meg? Az, ami létrehozta: a stabilitás és harmónia elegye. Eiffelék műve ugyanis olyan sokoldalú szerkezet volt, hogy minden területen működhetett: 1921- ben innen sugározták az első rádióadást, teteje szolgált közvetítőül Morse távírójához. Étterem működött az első emeleten, tudományos labor a másodikon. A nemzetvédelem is szárnyai alá vette, stratégiai jelentőségűnek értékelve a torony helyzetét. Egy darabig itt működött a Le Figaro szerkesztősége is. Ez a viszontagságos időszak egészen 1964-ig tartott, mikor az Eiffel- tornyot emlékművé nyilvánították. S, hogy mi történt eközben névadójával?

Fent, lent és körbe a világon

A megnyitás után Eiffelt akadémiai tagnak választották. A toronyból is származott haszna, bár tulajdonjogát eladta egy cégnek. De az év igazi meglepetése még hátravolt. Megbízták ugyanis a Panama- csatorna zsilipjeinek megtervezésével. Hatalmas előleget kapott, költekező életmódja, gigantikus tervei pedig nem a kisember látszatot erősítették. Így, mikor az építkezés körül kirobbant az annak veszteségeiről szóló botrány, elővették Eiffelt. Őt is felelősnek találták a nagy anyagi kárban, így pénz- és börtönbüntetésre ítélték… volna, ha ügyvédje nem menti meg.

A botrány megviselte, de innentől új megbízásokon: viaduktok, hidak és nagy szerkezetű épületek tervezésével foglalkozott. Csak néhány mű a világkarrier állomásaiból:

– Mercado Adolpho Lisboa (más néven Eiffel- ) Csarnok, Brazília

- A nizzai csillagvizsgáló kupolája

- A santiagoi főpályaudvar, Chile

- Traian Szálló, Jászvásár- Románia

- A mona islandi világítótorony, Puerto Rico

- Illatos- folyó hídja, Vietnam

- A Nyugati pályaudvar

- Tisza- híd, Szeged

Nevéhez fűződik továbbá a párizsi, a monacoi és a nizzai Opera, melyet Charles Garnier- vel közösen épített. Tervezett repülőgépet, alagutat a La Manche- csatorna alá, csatornát a Volga és Don folyók közé. A világháború alatt repülőgépek csavarjainak tervezésével és a szabadesés tanulmányozásával foglalkozott. S a világégés hozta meg neki a dicsőséget is: a megviselt Franciaországban ugyanis őt és művét tekintették a régi fény, a dicsőség szimbólumának. Azt a művet, azt az embert, melyről pont ezen jellemzők megcsorbítását feltételezték. A siker és szédítő karrier után a tervező 1923- ban, családja körében halt meg… vagy mégsem? Az Eiffel- torony neve, története, stabilitása és újszerű harmóniája valószínűleg fennállásáig emlékeztet tervezőjére. Nekünk, magyaroknak azonban elég kimennünk a nagy körútra vagy a Tisza partra, hogy visszapörgessük az időt oda, ahol a ma természetes technológia még botrány volt.