Ezen az őszön korán téliesre fordult az idő. Ködös, csípős reggelek erőszakosan magukba zárták a nagyváros bűzét, és a hajnal megszokott hangjait.

Lehajtott fejű, álmos emberek siettek dolguk után, kizárva minden feleslegeset látóterükből. Saját világuk burkát olykor fellebbentette egy-egy jeges fuvallat, mely városi szemét és hódara keverékét vágta keményen az arcukba.

Százával sietnek, várakoznak, autóznak, s mennél többen szoronganak egy helyen, annál távolabbra kényszeríti őket egymástól a XXI. sz. kényszeres, kiégett személyisége. Ha belekönyökölsz valaki gyomrába a tömött buszon, nincs „ - Ó! Bocsánat”, ha rád taposnak, nem jajdulsz.

Hogy miért van így?

Mert majd’ mindenki kivonul a jelenből, mert a saját kényszerű ottlétéről nem akar tudomást venni. Valami jövőképet építenek és bontanak minden nap, nézegetik, formálják – és elkeserednek.

Attól, hogy nem róluk szólnak az óriásplakátok, a bőrük már nem olyan feszes, nem a menők kihívó ruhái szerint öltöznek, nem a megfelelő autómárkában parádéznak, nem ők ülnek a nagyfőnök bőrfoteljében. Ráadásul hónaljuk visszataszítóan izzad, más is melengeti a hitves ágyát, a kamasz gyerek lenyúlta a havi kosztpénzt…

Ütős - aki valaha volt „valaki”, egykor ember, férfi, férj, apa, főnök-, zsibbadva ébredezett. Lassan eljutottak tudatáig a zajok, fejébe tompa fájdalom hasított. Rájött, hogy ez nem a szokásos „ütős” pálinkától van, hanem feje rákoppant az aszfalton lerakott nyitott fémdobozkára, melyben szerényen csörrentek meg az odavetett forintok. A hidegtől görnyedő test legurult a kirakat alacsony padkájáról, le a járdára, a megszámlálhatatlan lábak erdejébe, a kutyapiszok és a csikkek közé. Szeretett volna felállni, de az ólmos fáradság, az elmúlt 5 év minden nyűgje odaszögezte őt a földre. Senki sem dobta be érte a törölközőt, mint a boxmeccseken a kiütés után.

Neki csak a saját – véges- ereje maradt.

Ismét próbálkozott, majd ismét. Már fél oldalra sikerült fordulnia, kissé megemelve felsőtestét. Az emberáradat szabad teret biztosított számára, lehetőleg méterekkel kerülve őt.

Milyen óvatos is az ember! Messzire kerülik az elesettet, a csonkát, a szellemi sérültet. Nehogy az ő bajukat „elkaphassák”. Nehogy eszükbe jusson az, hogy ahogy ma élnek, az ajándék. Nehogy eszükbe jusson az, hogy talán már holnap ők ülnek a tolószékbe, vagy kerülnek egy fekete zsák mélyére. A múlandóság légvárait építők rettegnek a változástól.

Feledni és tagadni akarnak. Talán csak így képesek elviselni az élet állandó bizonytalanságait.

Ütős immáron könyökén támaszkodva tekinget szét a lassan világosodó utcán, mikor valami váratlan történik vele.

Valaki áttörte a két világ közötti védőfalát, melyet hosszú évek kitartó munkájával épített maga köré világfájdalomból, önutálatból, bűzből, koszból, rongyokból.

Egy magányos kislány áll előtte, s teljes figyelmével nézi őt.

Ettől a nézéstől beleborsózott Ütős minden porcikája. A rezzenéstelen tekintetben oly erő volt, mi eljutott benne az emberi lét csírájáig. Átégette szemének homályát, túlhaladt fájó gerincén, valahová olyan mélységbe hatolva, ahol minden változatlan és örök…

Ez a nézés nem pihent meg a szakállas, vörösre püffedt arcon. Az eltompult értelmének mélyéről érezte Ütős, hogy a gyermek LÁT.

Látja Őt. Az igazit!

Látja benne az elmúltat és a lehetséges jövendőt.

- Báci! Beteg vagy? Állj fel! – mondta a négy-öt éves gyermek kedves hangján.

- Tűnj innen szaros kölyök! – kiáltott rá egy érdes hang válaszul. Ütős, saját hangjától meglepődött.

- Ki az, aki ilyen durván válaszolt? Nem! Az nem lehet, hogy ő maga lett volna! Nem! Ez a - MÁSIK! Ez a piás, a csődtömeg, ez az akit szívből gyűlölök!

A gyermek azonban egy lépésnyit sem távolodott. Nem ijesztette meg a látszólagos durvaság, sőt a „bácsira” mosolygott.

Ütős éppen valami kedveset keresgélt gondolatainak mélyén, hogy válaszoljon, mikor egy női kar hatolt át a bűvkörön, ideges szidalmakat zúdítva a kislányra:

- Emese! Azonnal gyere ide! Tudod, ez a halálom, hogy mindig eltekeregsz! Hányszor mondtam már, hogy ne állj szóba senki idegennel! – mondta magas hanggal az anya, majd a buszmegálló felé vonszolta a kislányát.

- Állj fel! Állj fel, állj fel! – visszhangzottak Ütős elméjében a kislány szavai.

S valóban, mintha valahonnan új erőt kapott volna, felállt, betántorgott a közeli kapualjba, hogy kisdolgát végezze.

Ekkor valami borzongás érte el közben. Nem csak a test salakja az, mi kikívánkozott. A görcsök, emlékek, válás óta eltelt 7 év kétségbeesett vagdalkozása, 5 év hajléktalanság megaláztatása, a mérték nélküli gőg, mellyel elhárított magától minden segítő közeledést, gyűlölet, kétségbeesés és undor egyszerre rohanta meg - ott és akkor. Nem tudhatta még, hogy az ember mi mindent bír. Kétségbeesett, állati fájdalmában dühödten rontott neki az első fém szemetesnek, ami az útjába került. Rúgta, ütötte teljes erejéből. Csörrent a vas, roppant a csont, serkent a vér… talán egy percig, talán a végtelenségig.

Majd a végtelen üresség.

Személytelen, sötét, ítéletmentes.

Mintha egy új, üres edény aljára került volna, emlékek és egyéb hozzávalók nélkül. Oda, ahol az ember meg-, vagy újjászületik. Ahol fel kell építenie az életet, ahol elő kell halásznia mindet, ami a díszletéhez nélkülözhetetlen.

Ütős percek leforgása alatt átment életének 12. stációján, saját keresztútjain. Miként azok, kik szembesülnek a halállal, vagy szeretteik elveszítésével.

Az üresség már igazi ajándék volt számára. Ebben az állapotban nyílottak meg – sok év óta először - a könnycsatornái. Hangtalan, mélyről jövő tisztító víz mosta a feledésbe mindazt, mit igazán gyűlölt magában.

- Állj fel! – visszhangzott benne a kislány hangja. De már ez a hang több volt, mint eddig. – Állj fel! – hallotta az elhunyt édesanya hangján, majd elhagyott gyermekei, egykori szerelme, gyermekeinek anyja hangján is – Állj fel!

Képek, hangok érzések rohanták meg, barátok, ismeretlen segítők hangján:

- ÁLLJ FEL!

Az „Ütős” ott maradt, a sötét kapualjban. De mindig vissza fogja várni gazdáját. Ha már ő neki nem kell, majd talál magának másik áldozatot a hajnalban erre keveredő holdkódosok közül.

Az Ember kilépett az utcára. Tétova mozdulatokkal kereste az irányt, merre induljon. Szakadt nadrágját megtapogatva kiemelt belőle fél marék aprót.

- Elég lesz. Talán elég. – hajtogatta magában. Belépett a közértbe, kosarat ragadott, majd gépiesen berakott három kommersz féldecit, fél kenyeret a kosarába. A biztonsági alkalmazott legnagyobb csodálkozására ismét visszament az italokhoz, visszatett az üvegcséi közül kettőt a polcra.

Ez után megkereste a tisztálkodó szerek sorát, hogy megvegye eljövendő életének első szappanját és borotváját.

Miután fizetett, kissé reszkető kézzel tekerte le a vodkásüveg kupakját. Rövid gondolkodás után – egy sóhajtás kíséretében – az egészet a földre öntötte.

A kapualj szelleme, Ütős kétségbeesetten várta vissza gazdáját…

Az egyik kék buszon, fénylő fekete hajú kislány utazik az anyja ölében.

Átlósan vele, egy öreg hölgy meredt ki az ablakon, az elfutó fákat és az élet állomásait figyelve. A párás üveg tükrében észrevett egy őt figyelő szempárt. Mikor visszatekintett a kislány felé, az elhajolva bújócskázott vele. Az idős hölgyben élő szabad és kortalan gyermek - áttörve a szikkadt test álarcát-, szívből visszamosolygott lelki kistestvérére.

Azon a buszon, azon a reggelen, valamennyi utas kissé üdébben érezte magát.

Valami rég elfeledett érzés járta át őket. Felmelegedni, kinyílni vágytak úgy, ahogy az ázott verebek eső után.

Forrás: http://www.tudatossag.com/?q=content/%C3%A1llj-fel-%C3%ADrn%C3%A1k