A tejesember ajándéka
Amikor Cheryl Prewitt négy éves volt, sok időt töltött apja kis vidéki boltjában. A tejesember majdnem minden nap bejött a boltba, és ezekkel a szavakkal köszöntötte: "Hogy van az én kis szépségkirálynőm?" Először csak kuncogott, aztán megszokta... és egy kicsit tetszett is neki. A tejesember köszöntése nemsokára kisgyerekkori álma lett... aztán kamaszkori álma. Végül cél lett belőle... és 1980-ban ott állt egy színpadon Atlantic City-ben, és fejére tették a koronát... Ő lett Miss America.
A tejesember valószínűleg sosem ismerte fel, hogy kis Cheryl Prewitt komolyan veszi a köszöntését, és hogy az egy napon valóra válik.
Ugyanígy lehet, hogy te sem veszed észre, hogy szavaiddal pozitív és negatív irányba is befolyásolhatsz embereket. Ha bátorító szavakat mondunk másoknak, valószínű, hogy meg akarják azokat valósítani. Ha viszont lehúzunk másokat, és elbátortalanító dolgokat mondunk nekik, az kétségbeeséshez és negatív viselkedéshez vezethet.

Válasz

A koldus rongyai
Élt a király palotája mellett egy koldus. Egyik nap meglátott egy hirdetést kifüggesztve a palota kapuja mellett. A király nagy vacsorát rendez. Mindenki, aki királyi ruhába öltözik, bemehet az ünnepségre.
A koldus továbbment. Végignézett a rongyain, és felsóhajtott. Biztos, hogy csak a királyok és családtagjaik hordanak királyi ruhát, gondolta.
Lassan megfogant benne egy gondolat. Annyira merész gondolat volt, hogy szinte beleremegett. Meg merje-e próbálni?
Visszament a palotához. Odalépett a kapuőrhöz. "Kérem, uram, szeretnék a királlyal beszélni!" "Várjon itt"- felelte az őr. Pár perc múlva visszatért. "Őfelsége fogadja önt" - mondta, és beengedte a koldust. "Látni óhajtottál?" - kérdezte a király. "Igen, felség. Annyira szeretnék részt venni a banketten, de nincsen királyi ruhám, amit felvehetnék. Kérem, felség bátorkodhatom azt kérni, hogy adja nekem egy régi öltözetét, hogy én is részt vehessek az ünnepségen?" A koldus annyira remegett, hogy észre sem vette a halvány mosolyt a király ajka körül.
"Bölcs dolog volt tőled, hogy hozzám fordultál" - szólt a király. Odaszólította fiát, az ifjú herceget. "Vezesd ezt az embert a szobádba, és öltöztesd fel valamelyik ruhádba!"
A királyfi úgy is tett, és a koldus hamarosan olyan ruhában állt a tükör előtt, amit még álmában sem mert remélni.
"Most már alkalmas vagy arra, hogy részt vegyél a királyi vacsorán holnap este" - mondta a királyt. " De még ennél is fontosabb, hogy sosem lesz szükséged más ruhára. Ez a ruha sosem megy tönkre." A koldus térdre hullott. "Ó, köszönöm" - kiáltott fel. Ahogy indulni készült, visszanézett koszos rongyaira, amik ott hevertek a padlón. Habozott. Mi van, ha a királyfi téved? Mi van akkor, ha újra szüksége lesz régi ruháira? Gyorsan összeszedte őket.
Az ünnepség sokkal pompásabb volt, mint képzelte, de mégsem tudta úgy élvezni, ahogy kellett volna. Rongyait kis batyuba tekerte, és az folyton leesett az öléből. Az élet gyorsan adták tovább, és a lemaradt a legfinomabb falatokról.
Az idő igazolta, hogy a királyfinak igaza volt, a királyi ruha tényleg elnyűhetetlen volt. Mégis, az öreg koldus egyre jobban kötődött régi rongyaihoz. Ahogy telt az idő, az emberek már nem a királyi ruhát vették észre, amit viselt. Csak a mocskos rongyokból álló batyut látták, amihez annyira ragaszkodott, bárhová ment. Úgy is beszéltek róla, mint a rongyokat cipelő öregemberről.
Egy nap, amikor már haldoklott, a király meglátogatta. A koldus látta a szomorúságot a király szemében, amikor az ágy mellett heverő rongykupacra nézett. A koldusnak hirtelen eszébe jutottak a királyfi szavai, és felismerte, hogy rongyai megfosztották attól, hogy igazi királyként járjon egész életében. Keserves sírásra fakadt ostobasága miatt.
A király pedig vele sírt.
Te meddig cipeled?

Válasz

"Kisfiú megkérdezte az Anyját: "Miért sírsz?"
"Azért mert asszony vagyok mondta neki."
"Nem értem" - mondja a fiú.
Az anya csak átölelte és mondta, nem is fogod soha megérteni.
Később a fiú az apját kérdezte meg:"Miért tűnik úgy, hogy Anyu ok nélkül sír?"
"Minden asszony ok nélkül sír"- ennyi volt az egész, amit az apja mondhatott.
A kisfiú felnőtt és férfivá vált.
És folyton nem értette, miért sírnak az asszonyok.
Végül felhívta az Istent, és mikor végre kapcsolatba lépett vele, megkérdezte:"Uram, miért sírnak olyan könnyen az asszonyok?"
Az Isten így felelt: "Mikor az asszonyt teremtettem, különlegesnek kellett lennie.
Teremtettem neki vállat, elég erőset ahhoz, hogy elbírja a világ terhét,de oly gyöngédet, hogy nyugalmat biztosítson. Adtam neki belső erőt, hogy bírja ki a gyermek szülést és elutasítást, melyet sokszor kap a gyermekeitől. Adtam neki keménységet, amely segít neki folytatni ott, ahol már mindenki feladja. Gondoskodni a családjáról betegség és fáradság ellenére, panasz nélkül. Adtam neki érzést, szeretni gyermekeit minden körülmény közt. Annak ellenére is, mikor a gyermeke mélyen megsérti.Adtam neki erőt elfogadni a férjét hibái ellenére. Bordájából formáltam őt, hogy őrizze az ő szívét.
Adtam neki bölcsességet, hogy tudja, hogy a jó férj soha nem sérti meg a feleségét, de olykor próbára teszi az erejét és a döntő képességét, kitartani mellette, minden viszonytagságban.
És a végén, adtam neki a könnyet mely kicsordul, és kizárólag csak az övé. Hogy fel tudja használni bármikor, mikor szüksége van rá.Hogy mindent el tudjon viselni.A könnyhöz joga van.
Senki nem bír ki szó nélkül annyit, mint az asszony.
Az asszony szépsége nem a ruhába van, melyet hord. Nem az alakjába, nem is abban, hogyan fésüli a haját. Az asszony szépsége a szemeibe kell hogy legyen. mert azok a kapu a szívéhez, és a helynek, amelyben a szeretet lakik.
/R. Revesa: Anya könnye /

Válasz

- Attól tartok, a feleségem meg fog süketülni - mondja Józsi bácsi az orvosuknak.
- Tegye próbára a felesége hallását, mielőtt elhozza a rendelőbe - mondja az orvos.
Aznap este a feleség a vacsorát készíti, Józsi bácsi pedig megáll mögötte három méterre, és azt kérdezi:
- Mi lesz a vacsora, drágám?
Semmi válasz. Józsi bácsi közelebb lép, és megpróbálja két méterről, de ekkor sem kap választ. Végül egészen közelről újra megkérdezi:
- Drágám, mi lesz a vacsora?
- Most mondom harmadszor, hogy sültcsirke!

Válasz

Drága férjem, John, és én 46 évig voltunk házasok. Minden egyes Valentin napon kaptam tőle egy hatalmas virágcsokrot, és ezt az öt szót: 'Minden nap egyre jobban szeretlek.'
Négy gyermek, 46 csokor és egy életen át tartó szerelem és hűség volt az, amit örökül hagyott nekem, mikor két évvel ezelőtt eltávozott.
Az első Valentin napom, amit egyedül töltöttem.(10 hónappal a halála után), sokként ért a hatalmas virágcsokor, amit nekem címezve hozott a postás- John küldte. Dühösen és összetörve hívtam fel a virágboltot, hogy itt valami tévedés történt. A boltos ezt válaszolta: 'Nem, asszonyom, nincs itt semmi félreértés. A férje a halála előtt elrendezte, hogy Ön ezután is minden évben megkapja a csokrot Valentin napon.'
Gombóccal a torkomban tettem le a kagylót, majd elolvastam a virág mellé kapott kártyát: 'Örökké szeretni foglak.'
- Sue Johnson, Texas, 68 éves

Válasz

Sok-sok évvel ezelőtt élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy egy nagy titkot őriz egy varázs ládában, ami az élet minden területén sikeressé teszi, és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát. Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, még meg is próbálták ellopni a ládát, mind hiába. Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irigység nem hagyta élni őket. Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett. Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta:- Uram, én is határtalanul boldog szeretnék lenni, mint te. Megmutatod nekem, hogyan érjem el a boldogságot?
- A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt:
- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát. Gyere velem és nagyon figyelj: Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát, a szívemben és az eszemben. A nagy titok pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit életed végéig követned kell.
Az első lépés az, hogy tudd: Isten minden dologban ott van és ezért szeretned kell Őt, és hálát adnod Neki, mindazért, amid van.
A második lépés, hogy szeresd önmagad és minden nap lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:
- Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok, sokat várok magamtól, nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. Ezt hívják magas önbecsülésnek.
Harmadik lépés, hogy a gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. Vagyis ha azt gondolod, hogy okos vagy, viselkedj okosan; ha azt gondolod, hogy képes vagy, tedd meg amit kitűzöl magad elé; ha azt gondolod hogy nincs akadály, amit ne tudnál legyőzni, akkor tűzzél ki célokat az életedben és harcolj értük amíg el nem éred. Ezt a lépést motivációnak hívják.
Negyedik lépés, hogy ne irigyelj senkit azért, amije van, vagy ami ő maga, ők elérték a céljukat, te érd el a sajátjaidat.
Ötödik lépés, hogy ne őrizgess a szívedben haragot senki iránt; ez az érzés nem fogja hagyni, hogy boldog légy. Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts.
Hatodik lépés, hogy ne vedd el azt, ami nem a tiéd, emlékezz, hogy a természet törvényei szerint, ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet annál, amit elvettél. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza, ami nem a tiéd, kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. Így biztosítod a békédet.
Hetedik lépés: Ne bánj rosszul senkivel. A világ minden élőlényének joga van ahhoz, hogy tiszteljék és szeressék.
És végül a nyolcadik lépés. Mindig mosolyogva kelj fel, és fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban, gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van, segíts a többieknek, anélkül, hogy arra gondolnál, hogy semmit sem fogsz kapni cserébe; figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat, nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak, és így BOLDOGOK LEGYENEK.

Válasz

Einstein levele egy diáklányhoz, aki az imádkozásról kérdezte

Imádkoznak a tudósok? – tette fel a kérdést a múlt század harmincas éveiben egy hatodikos angol diáklány Albert Einsteinnek. A lány egy udvarias levélben kérdezte meg minden idők legismertebb tudósától, hogy imádkozik-e, mire legnagyobb meglepetésére, Einstein egy szintén egy udvarias levélben válaszolt.
A levelezést Alice Calaprice tette publikálta “Kedves Einstein professzor: Albert Einstein levelei gyerekeknek, gyerekektől” – című kötetében. Az 1936 január 19-én keltezett levélben a diáklány megosztja a professzorral, hogy a vasárnapi iskolában arról beszélgettek, lehet-e egy időben a tudományban és a vallásban is hinni? Hogy válaszolni tudjanak erre a kérdésre, több levelet is írtak a kor jelentős személyiségeinek.
“Megtisztelve éreznénk magunkat, ha válaszolna a kérdésünkre: imádkoznak-e a tudósok, és ha igen, miért” – kérdezte a levélíró.
Einstein öt nap múlva válaszolt a diáklánynak. A fizikus úgy fogalmazott, hogy a tudósok szerint minden történés, beleértve az emberek közötti kapcsolatokban előforduló történések is, a természeti törvénynek köszönhetők. Ezért egy tudománnyal foglalkozó ember sem hihet abban, hogy a dolgok fejlődése imával, vagy más szóval mondva, természetfeletti erővel befolyásolható.
Ugyanakkor el kell ismerni – folytatta Einstein, hogy ezekről az erőkről szóló ismereteink tökéletlenek, így annak a meggyőződésnek az alapja, hogy létezik egy magasabb rendű szellem, csak a hit lehet. Ez a meggyőződés a tudományos eredmények és megvalósítások dacára széles körben elterjedt maradt. Ha valaki komolyan beleássa magát a tudományokba, akkor meggyőződik arról, hogy létezik egy emberfeletti szellem, amely megnyilvánul a világegyetem törvényeiben – zárta Einstein, aki egy olyan Istenben hitt, aki minden létező harmóniában megnyilvánul, és nem abban az Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével törődik.
http://filantropikum.com/einstein-levele-egy-diaklanyhoz-aki-az-imadkozasrol-kerdezte/

einstein1.jpg

Válasz

"Vallomással tartozom. Randizok valakivel, pedig nős ember vagyok. Ez a lány csodálatos teremtés. Szép, okos, ötletes, erős és szilárdan hisz istenben. Imádom őt vacsorázni vinni, meg moziba, színházba, és sosem mulasztom el elmondani neki, milyen szép szép. Öt percnél tovább sosem tudok rá haragudni, és a mosolya mindig beragyogja a napomat, akármilyen ramatyul érzem magam.

Néha váratlanul betoppan a munkahelyemre, pompás ebédet kanyarít, vagy meglep valamivel, amit ő sütött. El sem tudom hinni, milyen szerencsés vagyok, amiért nős férfi létemre randizhatok. Szeretném, ha sokan kipróbálnák, mert ez tényleg megváltoztatja az ember életét.

Ja, bocs! Mondtam már, hogy az illető, akivel randizok, a feleségem? Miért, mit vártatok?

Azért, mert házas vagy, még nem kell lemondanod a randizásról. Továbbra is randizni akarok a feleségemmel, pedig már rég megvolt az esküvő. Az udvarlásnak nem muszáj véget vetni csak azért, mert már kimondtuk a boldogító igent. Sokszor láttam már, hogy párkapcsolatok megrekednek egy bizonyos szinten, mert a pár tagjai véget vetettek az udvarlási korszaknak.


A randizás során különleges módon ismerhetsz meg valakit. Miért kellene ezt abbahagyni? Nem is szabad. Az első randikon tapasztalt finom remegésnek a gyomorban nem szabad megszűnnie amiatt, hogy telnek az évek. Mindennap úgy kelj fel, hogy udvarolsz a társadnak, mintha csak az első randik egyikén lennél. Drasztikusan javulni fog a kapcsolatotok.

Ha párkapcsolatról van szó, a folyamatos kommunikáció és a felfedezések öröme a legfontosabb. Senki nem akar együttélni olyan emberrel, aki igazából nem is kíváncsi rá.

Arra szeretnélek biztatni, hogy randizz a pároddal, próbáld minél jobban megismerni, és fogadd el, hogy az udvarlást nem szabad befejezni pusztán azért, mert már elhangzott az a bizonyos igen.

Jarrid Wilson"

Válasz

"Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt rendesen elgyászolni. Elővettem a fényképeit, és nézegetni kezdtem őket. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig forgattam a fényképeket, míg el nem sírtam magam. Azon a képen, amely a könnyeimet elindította, anyukám kicsi gyerekként volt látható, és nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan én néztem ki azonos életkorban. Ez a kép egyszerre jelenítette meg és tárta föl számomra, hogy őt valóban elveszítettem, és, hogy mennyire közel áll hozzám, és mennyire hasonlítok rá. Ugyanabban a pillanatban, amikor az érzelmek szintjén is tudatosult bennem, hogy ő nincs többé, eszméltem rá a fényképet nézve, hogy dehogy nincs! Ezen a képen mintha én lennék! Akkor mertem csak elbőgni magam, amikor az ebből fakadó biztonságérzet csírájában ott volt már bennem, hogy mégsem veszítettem el teljesen, mert bennem valamiképpen megőrződött. Ahogy pedig teltek a hetek, hónapok, évek, rájöttem, hogy amit édesanyámban szerettem, azt képes vagyok tovább vinni. Az általam szeretett tulajdonságait a magam tulajdonságaivá is tehetem. Magamban megpillanthatom őt. Néha, miközben teszek valamit, amit ő tett, tudatosul bennem, hogy ezt az anyukámtól már sosem kapom meg - miközben én megadom másoknak. Ilyenkor csodálkozom rá, hogy ennél jobban nem is őrizhettem volna meg, akit elveszítettem."
Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig

Pál Feri.jpg

Válasz

Egy idős néni és a kilenc diófa
Egy megható történet-http://onetube.eu

Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:
- Gyermekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésére, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában…
- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokba nagyon hamar eltudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tüzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ületetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos el fog mondani érettem egy-egy imádságot…
Az autó halad a tavaszi verőfényben.. a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam. Az utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a diófákat ültette…
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötözött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.
Járható út…Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

Válasz